Amikor a Ferrari és Nigel Mansell neve egy mondatban szerepel, az F1 rajongók többsége előtt egy emblematikus korszak képe villan be – vörös színek, szenvedélyes pilóta, valamint egy olyan történet, amelyben a hűség, a csalódás és a kihagyott lehetőségek játszanak főszerepet. A brit versenyző 1989-ben csatlakozott a legendás csapathoz, és bár reményekkel telve vágott neki az olasz kalandnak, kapcsolatuk hullámzó volt és szomorúan ért véget.
Mansell előzőleg a Williamsnél versenyzett, ahol már bizonyította rátermettségét, de a Ferrari ajánlata megigézte. Minden F1-es versenyző álma, hogy egyszer a patinás Maranello istálló autóját vezesse. Az olaszok is nagy reményeket fűztek hozzá, sőt, a tifosi szinte már-már istenítették új kedvencüket, akit a tenyerükön hordoztak. Első közös szezonjuk varsói győzelemmel indult, ahol Mansell szenzációs teljesítménnyel debütált a lóerők vörös italával.
Azonban a Ferrari csillogó felszíne mögött már akkor is megvoltak a belső feszültségek. Az 1989-es idény folyamán nemcsak technikai nehézségek hátráltatták a sikert, hanem a vezetéssel, illetve a csapattárs Gérard Berger helyzetével is meg kellett küzdenie Mansellnek. A csapaton belüli politika, a Ferrari tradicionális irányítási módszerei sokszor nehezítették meg az angol pilóta életét.
Mansell második Ferraris évében azonban még többször kibukott a csapatirányításból fakadó kaotikus helyzetek sora. Az 1990-es esztendő során azonban egy újabb kihívás is érkezett: Alain Prost csatlakozása a gárdához. A háromszoros világbajnok francia pilóta érkezése teljesen átrendezte a csapatdinamikát, melynek hatására Mansell háttérbe szorult: történt ez akkor is, mikor a csapat a két pilóta autóját „kicserélte”, sőt, egyes versenyeken a stratégiák is egyértelműen Prostot támogatták.
Mindezek eredményeként Mansell egyre elkeseredettebb lett, hiába mutatott többször is kiemelkedő teljesítményt, rendre úgy érezte, a Ferrari vezetése csak másodhegedűs szerepet szán számára. A híres montreali futam után már nyíltan kritizálta a csapat irányvonalát, sőt, bejelentette visszavonulását, amely óriási megdöbbenéssel fogadta mind a szakma, mind a rajongótábor.
Az akkori Ferrari, habár technikailag egyre ütőképesebb autókat készített, még mindig belső ellentétek és a régi beidegződések között vergődött. Ez az időszak megmutatta, hogy a Maranelló-i csapatnál a pilóták személyisége, a politikai játszmák, valamint a stratégiai döntések legalább annyira meghatározzák a sikereket – vagy a bukást –, mint a puszta technikai fejlesztések.
Mansell végül távozott Maranellóból, és visszatért a Williamshez, ahol – szinte ironikus módon – minden addiginál nagyobb sikert aratott, 1992-ben világbajnok lett. Az F1 történetében kevés ilyen viharos, mégis inspiráló fejezete van egy pilóta és egy legendás csapat kapcsolatának. Mansell Ferrari-korszakát máig nosztalgiával és tanulsággal emlegetik: megmutatta, hogy a motorsportban nemcsak gyorsaság, hanem sokszor a körülmények, az emberi kapcsolatok és a háttérjátékok is döntő jelentőségűek.
És bár Nigel Mansell ferraris szereplése nem hozta meg számára a várt világbajnoki címet, maradandót alkotott Maranellóban. Ő volt az utolsó Ferrari-pilóta, akit „Il Leone”-nak, azaz Oroszlánnak kereszteltek el a rajongók – erős karaktere és lenyűgöző autóversenyzői bátorsága pedig örökre a Ferrari történetének aranylapjaira íródott.
